Egyetemes Imahét, 2013.
Kedves testvérek! Egyetemes ima-nyolcadunk utolsó estéjéhez érkeztünk. Mikeás prófétával mi is naponta kérdeztük és kerestük: mit kíván tőlünk az Úr? (Mik 6,6). Hogy mi Isten, mindnyájunk közös és jóságos Atyjának akarata személyes, családi és közösségi életünkben? És csak egy-két szó, amit én megértettem ezen a héten: Isten akarata, hogy együtt járjunk Vele, hogy közösségben legyünk Vele. Hogy életre támasszon Lelke által. Isten akarata, hogy gyermekei beszélgessenek egymással… Isten akarata, hogy mi szolidárisak legyünk egymással…
Egyszer megkérdeztem nagymamámat, aki hívő református volt, és akivel jó volt ott lenni a sepsiszentgyörgyi Olt-utcai templomban, hogy amikor a padba lépsz, fejedet lehajtva mit imádkozol, mielőtt leülnél? Azt –válaszolta-, hogy „Uram, add, hogy Igédnek ne csak hallgatója, hanem cselekvője is legyek. Ámen”. Ezt kérem ma este mindnyájunk számára, hogy amit fülünkkel meghallottunk, ami szívünket megérintette, az gyümölcsöt érleljen, tetteinket is meghatározza, hogy éljük is azt.
De még egyszer ma este feltesszük a kérdést: mit kíván tőlünk az Úr? És a felolvasott Ige azzal válaszol, arra ösztönöz, hogy ünnepeljünk együtt. Igen, az Úr akarata, hogy ünnepelni tudjunk.
Nem olyan régen, valakivel beszélgetve és fontos dolgokban egyetértve mondtam azt, hogy iskoláinkban és a családokban is, jó lenne lassan nemcsak illem-tant, hanem beszélgetés-tant vagy találkozás-tant is tanítani. Ahol gyermekeinkkel együtt mindnyájan, mi felnőttek, szülők, vagy adott esetben lelkipásztorok is gyakorolhatnánk, hogy szakíts időt a másik emberre, hogy ne rohanj, ne siess, hogy fogj kezet vele, ajándékozz neki az idődből, de a figyelmedből is, hogy nézz a szemébe, hogy kedvesen hallgasd végig, hogy figyelj nemcsak szavaira, hanem benső énjére, hogy beszélgetéseink, találkozásaink értelemmel és tartalommal teljenek meg. Mert ahol ketten-hárman így vannak együtt az Úr nevében, Jézus is ott van közöttük.
Ma este azonban tovább mennék, és azt mondom, tanuljunk ünneplés-tant is, úgy ahogy ma este a szent Ige sugallja azt, tanuljunk ünnepelni, hogy ünnepléseink értelemmel és tartalommal teljenek meg.
A német költő, Rilke egy időben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét előre nyújtotta, szemét a földre szegezte. Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnője azonban gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot. Egyszer a fiatal francia nő csodálkozva meg is kérdezte a költőt: - Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek? - Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének szánunk - válaszolta a költő. Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe és tovább akart menni. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költőre, nagy nehezen felkelt a földről, megragadta a férfi kezét és megcsókolta. Majd, a rózsát erősen a szívére szorítva, eltávozott. Egy héten át nem látta. A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban. - Miből élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? - kérdezte a francia barátnő. - A rózsából - válaszolta a költő.
Valóban meg lehet élni egyetlen szál rózsából? Erőt adhat és megváltoztathat minket, ha valaki értékesnek tekint minket? Egészen biztosan! A pénzdarab ugyanis csak a zsebünkbe csúszik bele, egy szeretető tekintet, egy találkozás, egy rózsaszál azonban a lelket képes megérinteni, megerősíteni.
Így akar ma tanítani minket az Isten. Úgy ünnepeljünk, hogy az ünneoek közötti hétköznapokban élni tudjunk belőle. Az igazi ünnep: életet ad, önmagunkká tesz, Istenhez emel. Ezért van az, hogy Isten egész egyszerűen parancsba adta: Az Úr napját szenteld meg! Tartsd meg a sabbatot és a sabbat megtart téged!
Ma sokan elfelejtették, hogy is kell így ünnepelni? Ehelyett bulikat szerveznek, ha ünnep jön, előkerül az autó, máris indulunk a nagybevásárlóba, szerre érkeznek ételek-italok. Van benne szórakozás, de nincs benne találkozás. Van benne kikapcsolódás, de nincs benne bekapcsolódás: bekapcsolódás a lélek, a szellem, az élet és a szeretet isteni forrásaiba. Pilinszky ezt írja: “A valódi ünnep: az idő és az öröklét érintkezése. Igaz, csak pillanatra tarthat, órákra vagy pillanatokra, de enélkül a pillanat nélkül puszta körforgásba merül vissza naptárunk”.
A Lukács evangéliumból felolvasott részben Mária igazán ünnepel. A názáreti otthonban történt angyali üdvözlet után, Mária élete gyökeresen megváltozik. Az új élettel a szíve alatt útrakel, felkeresi Erzsébetet, aki szintén várandós. A két anya beszélgetése ünnepélyes. Felidézik mindazt, amit Isten cselekedett az életükben és egymással megosztják azt. Így lelkük az Urat magasztalja és szívük ujjong Istenben. Ebből merítenek erőt, innen lépnek tovább, teszik, amit tenniük kell, erős lélekkel és hivatástudattal.
Testvéreim! Ez minden ünnep alapstruktúrája. Ünnepre akkor van okunk, az ünnep akkor születik, amikor az ember megáll életútján, visszatekint és felfedezi, hogy Isten jelen volt és jelen van életében, és hogy Isten cselekszik benne, általa. Ha ezt észreveszem, megtelik a lelkem hálával, örömmel, dicsőítéssel. És ez olyan erőt ad, úgy feltölt, helyrerak és újjáépít, hogy megerősödött hivatás- és küldetéstudattal lépek tovább, hogy Isten akaratát, állapotbeli kötelességeimet teljesítsem.
Az ünnep tehát három mozzanatból épül fel: emlékezés, hálaadás, töltekezés.
1.Az első az emlékezés.
Mária, amikor Erzsébettel találkozik, azt fürkészi, keresi, azt idézi fel, hogy mit cselekedett Isten az életében. Ezt mondja: rám tekintett Isten… nagyot tett velem a hatalmas… gondjába vette gyermekét, Izraelt. Az emlékezés nem érzelgős élmények idézgetése, nem egy fényképalbum értelmetlen forgatása, hanem tényeknek, Isten cselekvésének elismerése és megvallása az életünkben.
Emeljünk ki egy ünnepet Jézus életéből: az utolsó vacsorát. Tudjuk, hogy ez egy zsidó rituális vacsora volt, a széder est az egyiptomi fogságból való csodálatos szabadulás emlékére. Szigorú előírás szabta meg, milyen ételeket kell előkészíteni. Volt benne tojás, keserű saláta, bárányhús, bor, sült alma (ab ovo ad melam). Az is szabályozva volt, kinek hol kell ülnie. Az asztalfőn ül az édesapa, mint családfő. Tőle balra egy szék üresen marad, ez a hitetlen és nem ünneplő zsidók jelképe volt. Tőle jobbra ül a család legfiatalabb tagja, egy fiúgyermek. Aki ünnepélyesen felteszi a kérdést: miért oly különös ez az éj? Az édesapa válaszol: „Mi rabszolgák voltunk Egyiptom földjén, de Isten kinyújtott karral és erős kézzel kiszabadított minket”. Jézus ennek emlékét idézi az apostolokkal. A szabadulás éjszakája ez. Minden utolsó vacsora emlékére bemutatott Isten-tisztelet a megváltás ünneplése, melyben Jézus Krisztus kiszabadít a sötétség kelepcéiből és bűneink fertőjéből, hogy az élet teljességére vezethessen, hogy az Atyához vezethessen minket. Amikor magunkhoz vesszük Krisztus testét és vérét, ebben az emlékezetben élünk. Vegyétek és egyétek… vegyétek és igyátok… ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
De vehetünk egy másik eseményt: a karácsony. Nem csodálkozhatunk azon, hogy mi lett a karácsony ünnepéből: a télifa ünnepe, az ajándékozás ünnepe, ha családjainkban nincs az az édesapa, aki odaálljon karácsony este és egy meghitt percben, talán az ünneplés legszebb pillanataként ne idézné fel, hogy mire is emlékezünk, mit is ünnepelünk. Erre való a Szentírás, ezért kell felolvasni a Lukács evangélium elejéről a születés történetét: mennyből az angyal, Betlehem, Mária, József, Kis Jézus pólyába takarva és jászolba fektetve, pásztorok, három királyok… csillag Betlehem városa felett. Hogy lehet úgy Karácsony ünnepelni, hogy csak töltött káposzta van, de emlékezés nincs? El is lehet énekelni:
Betlehem kis falucskában,
Karácsonykor éjféltájban,
Fiú Isten ember lett,
Mint kisgyermek született.
És persze, vigyázzunk: az emlékezés nem azt jelenti, hogy régmúlt és lezajlott, lezárt eseményt idézünk fel. A feltámadt és Örökkén Élő Krisztus ma is velünk van! Azt kell látnunk, arra kell ráeszmélnünk, hogy Jézus velünk járja életünk útját. Épen az ünnepben értjük meg igazán, hogy Isten nem távoli Isten, hanem Emmanuel, Velünk lakó Isten, hogy Isten Országa most van, itt van, közöttünk van… Hogy Jézus ma is szabadít, hisz Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. És ezt ünnepelni kell!
Akár személyes ünnepet ülünk, mint pl. születésnap, házassági évforduló vagy más, akár nemzeti ünnepet, mint pl. március 15-e vagy augusztus 20-a, az csak akkor lesz tartalmas, ha emlékezünk, ha felidézzük, hogy mit tett Isten személyes, családi vagy nemzeti közösségünk életében.
2. Az ünneplés második eleme a hálaadás.
Mária és Erzsébet találkozása tele van örömmel, hálaadással. Mindketten tudják, hogy valami olyan történt velük, ami nem az ő érdemük. Ajándékba kapták mindezt az Úrtól. Nem tartják magától értetődőnek és teljesen természetesnek mindezt, sokkal inkább természetfeletti eseménynek, ezért így szólal meg Mária: „Magasztalja lelkem az Urat!”.
Micsoda nemes érzés és cselekedet. Hálásnak lenni Istennek, hálát adni, megköszönni neki mindent, ami velünk történik. Ezért része az igazi ünnepnek a templom, a templomi közösség, a liturgia, az istentisztelet.
Magától értetődő, hogy itt vagyok? Hogy lélegzem? Hogy járkálok, hogy beszélek, hogy testvérek vesznek körül? Mindez természetes, esetleg úgy gondolom, hogy egyenesen kijár nekem? Hát nem. Mindez ajándék.
Ünnepelni az az ember fog, aki érzékeny az élet dolgaira. Aki már felfedezte, hogy minden kegyelem és mindent kegyelemből kaptam hit által Jézus Krisztusban.
Vasárnap van? Az Úr napja (Dies Domenica)! Indulj a templomba, adj hálát az elmúlt napokért!
Gyermeked születik? Az Úr küldte hozzátok. Adj hálát érte! Menj a templomba, kereszteljétek meg, imádkozzatok érette.
Elsőáldozásra – konfirmációra készültök? Hálát kell adnunk az Úrnak, hogy növekedhettünk korban és bölcsességben, és Isten életébe oltódnak bele gyermekeink.
Házasságkötésre készültök? Álljatok az Úr elé szentélyében és adjatok hálát az első pillantásért, a szerelem ajándékáért, kérjétek az áldást.
És persze, az ünnepi percekben nemcsak Istennek mondunk hálát. Hanem egymásnak is. Micsoda gyógyító erő van ebben az egyetlen szóban (ha tiszta szívből tudjuk mondani): Köszönöm! Köszönöm édesanyám, édesapám! Köszönöm tanító néni! Köszönöm szépen! (Szülinapon nem elég az ajándék, adj hálát Istennek az életedért…)
3. És végül az ünnep harmadik eleme a töltekezés.
Mária átéli Isten munkáját az életében, hálát ad neki, magasztalja az Istent. Innen van ereje Betlehem városán kívül, egy hideg barlangistállóban szülni… aztán a menekülés, az otthontalanság… és aztán a kereszten látni Fiát.
Az ünnep, mint az Úr napja az Úr parancsa szerint munkaszüneti nap, az emlékezés, a hálaadás napja, de testi-lelki felüdülés is. Persze vigyázzunk! Nem a menűtől függ az ünnep erőt adó jellege! Hanem a találkozástól. Ha az ünnep személyek őszinte találkozása, egymásra találása, adott esetben kiengesztelődése, élet fakad belőle, öröm fakad belőle, megújulás fakad belőle.
Nemrég egy helyi tv adóban fordultam meg. A stúdióba vezető folyosó bejáratánál egy kis táblán ez állt: “Csend! Adás!”. Tetszett. Ez egy igazi ünnep. Csend-adás. Meghitt találkozás barátok, családtagok között. Mellesleg egy másik tábla is volt kitéve (ami egyben a sugárzott műsorok minősítése akart lenni): “A bizalom hangja”.
Ezzel tölt fel minket egy ünnep. Hittel, bizalommal, hűséggel. Latinul ez a három egyetlen szóból származik: fides – hit, fiducia – bizalom, fidelitas – hűség. És ahogy az apotoloknak is le kellett jönniük a Tábor hegyéről, nekünk is mindig tovább kell lépnünk ünnepeink után. Jönnek a szürke hétköznapok, ahogy mondani szoktuk, de a hívő ember tudja, hogy az Úr nemcsak az ünnepi percekben, hanem a hétköznapok küzdelmében is vele van. Én veletek vagyok mindennap… - mondja az Úr! S ahogy a kánai mennyegzőn elfogyott a bor, azt is tudni kell, a bor végül is a mi korsóinkból is kiürül. De ott lesz velünk Jézus, aki képes az üresen maradt edényeket, az elfáradt emberi szíveket is átformálni, hisz csakis az evangélium édesbora, az isteni szeretet olthatja végérvényesen szomjunkat. Engedjük, hogy Jézus ünnepelni hívjon, ünnepeljünk emlékezéssel, hálaadással és belőle fakadó töltekezéssel, hogy értelmet nyerjen minden amit teszünk, de még a halál is, amikor hazahív minket az Úr örök lakomájára, a mennyei boldogság honába. Ámen.